Nem szabad félnünk, nincs mitől félnünk – Interjú Csókay András idegsebésszel


Hirdetés


Maszkos emberek lépnek ki sietve a Honvéd Kórházból, ahova épp bemenni készülök. Nagy levegő, jobb híján a szám elé húzom a sálam, és kinyitom az ajtót. Rögtön ápolók lépnek mellém, fertőtlenítés, kérdőívek, lázmérés, engedély, és már követhetem is Csókay Andrást a kórház gyomrába, az idegsebészeti osztályra. A főorvos higgadtan, mosolyogva mutatja az utat. A belőle áradó nyugalom lassacskán átragad rám is. Így kezdünk beszélgetni. 

A kórházba belépve azért megremegett a lábam. Tapasztalja itt, a kollégák között is a félelmet?

Követünk minden előírást, biztonsági intézkedéseket vezettünk be, és tartjuk a szükséges távolságot. Minden reggel imádkozunk az osztályon vizit előtt, ahogy eddig is, beszélünk az eseményekről, és tesszük a dolgunkat. Ima, beszélgetés, tenni a dolgunkat. Ez a hármas együtt sok mindenen át tud lendíteni. De félelmet a kórházban nem annyira érzek.

Aki a frontvonalban dolgozik, nem hagyhatja, hogy eluralkodjon rajta a félelem.

Ezt mondani könnyű, de megakadályozni már kevésbé… 

– Ez így van. Én is csak azért merek erről így beszélni a vírus idején, mert magam is átéltem egy nagy drámát: 2014-ben meghalt a tízéves fiam. Marcika az utolsó gyerekünk…

A teljes cikk itt olvasható: jezsuitakiado.hu

Hirdetés


Hirdetés betöltése...